„Meghallgathatnánk egymást…” – Az Ut unum sint enciklika

Nem az a legnagyobb baj, ha katasztrófák történnek, szerette mondogatni a katolikus gondolkodás utolsó óriásai közé tartozó Johann Baptist Metz, hanem az, ha nem vesszük észre a katasztrófákat. A keresztények megosztottságának katasztrófáját és botrányát ismerték fel megrökönyödve száztíz évvel ezelőtt, 1910-ben azok a protestáns keresztények, akik Edingburghban gyakorlatilag útjára indították az ökumenikus mozgalmat. Hogy a folyamat a legkevésbé sem egyszerű, arról II. János Pál pápa egészen közvetlen tapasztalatokat szerzett.

Az 1995. május 25-én Ut unum sint kezdettel kiadott enciklika, az ökumenizmussal foglalkozó első pápai körlevél megjelenésének közvetlen környezetében olyan események történtek, amely nem csak derűlátásra adtak okot. Május 20-án a pápa Csehországba érkezett, hogy szentté avassa Jan Sarkandert, a 17. századi papot, aki vitatott személy volt hazájában, mivel azzal vádolták, hogy részt vett a protestáns területek erőszakos katolizálásában. A kanonizálási szándék nyilvánosságra kerülése után cseh protestáns vezetők nyomatékosan tiltakoztak a lengyel pápánál, aki egész csehországi útja alatt több helyütt is bocsánatot kért a katolikusok vétkeiért és megbocsátotta a protestánsok vétkeit.

Adósai vagyunk egymásnak,

mondta a kanonizálási beszédben, s e gondolat jegyében két hónappal később szlovákiai útján Kassán felkereste a kálvinista vértanúk emlékművét.

Valamivel korábban, április 4-én Konrad Raiser, az Egyházak Világtanácsának főtitkára tartott előadást Rómában, és azt hangsúlyozta, hogy az egyházaknak feledniük kell a múltat, mindenekelőtt társadalmi együttműködésre van szükségük, s a világ aktuális gondjai nagyobb súllyal esnek a latba, mint a hit kérdései. Úgy tűnhetett, mintha a főtitkár búcsút intett volna a megelőző évtizedek ökumenikus erőfeszítéseinek. A nehézségekről szintén sokat elárult Bartholomaiosz egyetemes pátriárka római látogatása: június 29-én a pápa és a pátriárka egymás mellett foglalt helyet a Szent Péter-bazilika főoltáránál, és miután az evangélium görögül és latinul egyaránt elhangzott, mindketten szentbeszédet mondtak.

II. János Pál a tanítványait kettesével elküldő Jézusra hivatkozva azt a kérdést tette fel, nem küldi-e ugyanígy Krisztus kettesével, Keletre és Nyugatra a latin és a bizánci egyházat.

„Nem maradhatunk különváltan”, hangsúlyozta, és azt állította, hogy az új évezred evangelizációs tevékenysége egységet kíván. A pátriárka viszont csak annyival nyugtázta a nagy jubileumra az egység elérését lehetőnek tartó pápai megjegyzést, hogy a harmadik évezredbe a „teljes egység felé tartó zarándokútján” fog belépni a két egyház.

A nehéz tapasztalatokból és az aggasztó távlatokból azonban viszonylag kevés tükröződik az Ut unum sint szövegében.

A körlevél derűlátó, de józan. Tudja, hogy értetlenségek, félreértések, előítéletek egész sorával, ráadásul egymás ismeretének hiányával kell szembenézniük a különvált közösségeknek ahhoz, hogy meg tudják tisztítani emlékezetüket.

Hozzátehetjük: valójában mennyit tudnak egymásról a keresztény egyházak tagjai? A naivitás és a tudatlanság sűrű homálya zárja el egymástól még az egymás közvetlen környezetében élő keresztényeket is, s ezt a lengyel pápa pontosan tudta. Mégis egyik „prioritást élvező lelkipásztori feladatának” tartotta az ökumenikus elköteleződést, ahogyan már a római kúria előtt 1985. június 28-án mondott beszédében is hangsúlyozta.

Ez az elköteleződés és érdeklődés olyan mértékű volt, hogy az Ut unum sint szövegének vázlatát eredetileg lengyelül írta meg, majd utólag készített fordítás segítségével adta tovább véleményezésre. Az enciklikában személyes hangján maga Karol Wojtyła szólal meg, ugyanúgy, mint az első körlevelekben: részletesen beszámol protestáns és ortodox országokban tett útjairól, kiemelve az amerikai és skandináv utakat, kérdéseket tesz fel és felkiáltásokban tör ki, azaz szemmel láthatóan egész lényével jelen van a szövegben. Részben ezzel függ össze, hogy bátor és határozott megállapításokat, valamint váratlan és merésznek tűnő ajánlatokat tesz.

Leszögezi, hogy az egyházak különválásában minden fél bűnös, senkit nem terhel egyoldalú felelősség, és senki nem mentes a felelősség alól (11).

A keresztények egysége ellen elkövetett bűnök ráadásul nemcsak néhány forrófejű egyént terhelnek, hanem „a pásztorokat éppúgy, mint a híveket” (34). Ahogyan közös a felelősség, a keresztény értékek sem egyoldalúan vannak elosztva: az Ut unum sintszerint „a többi keresztényeknél meglévő értékek” hozzájárulhatnak a katolikusok épüléséhez, sőt a kereszténység bizonyos elemei más közösségekben „olykor erősebb megvilágítást nyernek” (14). Miért akkor az a látszólag magától értetődő érdektelenség, teheti fel a kérdést a mai olvasó, amellyel egymás gondolkodásmódjához és hagyományaihoz viszonyulnak a keresztények? Miért nem hiszik el, hogy „váratlan felfedezéseket” (37) tehetnek, ha tüzetesebben megvizsgálják a széttagolódott kereszténység történetét? Hiszen először a történelem folyamán végre nem vagyunk többé ellenségei egymásnak (41).

Az enciklika szemmel láthatóan azért íródott, hogy felrázza a katolikusokat, akik már elkényelmesedtek az ökumenikus kapcsolatok kipárnázott külsőségei között.

Már azzal is kizökkenti az európai olvasót a beidegződéseiből, hogy az ortodox egyházaknak és a régi keleti egyházaknak kétszer akkor figyelmet szentel (50–63), mint a protestáns egyházi közösségeknek (64–70), és

elismeri, hogy az ortodoxia az apostoli folytonosság és a szentségek terén nincs szakadásban a Katolikus Egyházzal, vagyis a különbségek főként jogi természetűek.

Milyen kár, hogy a keleti kereszténységgel kapcsolatos ismereteink és törekvéseink rendszerint nincsenek összhangban a szent pápa szemléletmódjával! A „mindkét tüdejével” lélegző Egyház képét (54) még sok választja el a megvalósulástól.

A körlevél azonban nem éri be általános megállapításokkal és buzdításokkal, hanem konkrét feladatokat is kijelöl, abban a meggyőződésben, hogy az egységnek konkrétumokban kell megmutatkoznia. Öt olyan tényezőt sorol fel, amely beható vizsgálódást igényel, természetesen elsősorban a protestantizmussal összefüggésben: a Szentírás és a hagyomány viszonyát; az Eucharisztiát; az egyházi rend szentségét; a tanítóhivatalt; és Mária alakját. Ezeken a területeken valóban sokféle erőfeszítés történt, bár érdekes, hogy a pápa nem említi a megigazulás kérdését, amely néhány évvel később központi jelentőségű lett (az érdeklődők magyar nyelven főként Peter Neuer Luther Márton reformációja című könyvéből tájékozódhatnak a körlevél óta eltelt évek eredményeiről).

Ugyanilyen konkrét feladatot jelöl ki a körlevél a pápasággal összefüggésben. II. János Pál, aki minden elődénél gyakrabban használta a Róma püspöke címet magával kapcsolatban, mérhetetlen alázattal fordul azokhoz a keresztényekhez, akik számára a pápaság intézménye „olyan nehézséget jelent, amihez fájdalmas emlékek fűződnek” (88), és jogosnak tartja azt a kérést, hogy a pápai primátusnak alakuljon ki olyan formája, amely tekintettel van az újabb történelmi helyzetre, amely „kitárul az új helyzet felé” (95).

Egészen megindító, ahogyan a hetvenöt éves egyházfő azt mondja: kérem, kezdjenek velem türelmes párbeszédet a pápaságról, olyan jó lenne, ha végre „meghallgathatnánk egymást” (96).

Az Ut unum sint tudja, hogy a kereszténység egységét nem tárgyalásos úton kell elérni, mert már létezik, és főként a minden egyházi közösségben jelen lévő vértanúk, „az összes egyházból és egyházi közösségből jövő szentek” tanúskodnak róla (84–85).

A kereszténység egysége nem emberek műve, hanem Krisztus adománya – ám ez nem jogosít fel restségre és tétlen történelmi várakozásra, hanem arra szólít, hogy belépjünk egy „lelki térbe” (83), s Isten színe elé állva az imádságot tegyük meg az ökumenikus folyamatok lelkévé (21).

A legtöbb mai keresztény úgy gondolja, hogy a történelem folyamán a keresztény közösségek nem fogják együtt ünnepelni az Eucharisztiát az Úr asztalánál; az Ut unum sint tükrében kijelenthető, hogy a szent pápa nem volt ebben olyan biztos.

*

Az Ut unum sint enciklika teljes terjedelmében, magyar nyelven ITT érhető el.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s